5

Athén virágzott a török uralom alatt, bár ahogy végigsétált az utcákon, felkereste a görög aranykor emlékműveit és templomait, amelyeket a saját hazájában is éppen mostanában fedeztek fel és tanultak meg újra tisztelni, és saját szemével is láthatta a Michelangelo és Bramante barátainak Rómában ihletet adó szobrokat és épületeket, Ezio némileg megértette a büszke neheztelést, amely egyértelműen ott csillogott sok helybéli szemében. Ám Ma’Munnak, az oszmán hajóskapitánynak a sógora lelkesedéssel fogadta, a családja elárasztotta ajándékokkal, és valamennyien marasztalták.

Athéni tartózkodása amúgy is hosszabbra nyúlt, mint szerette volna, mert az évszakra nem jellemző módon viharok dúltak az Égei-tengeren, Szerifosztól északra, ami nagyon megviselte az Athéntól délre húzódó szigetcsoportot, és a pireuszi kikötő talán egy hónapnál is hosszabb időre gyakorlatilag használhatatlanná vált. Az évnek ebben a szakában még sosem tapasztaltak ekkora viharokat. Ahogy az várható volt, az utcai próféták már a világvégét jósolták, amiről az 1500-as évek félévezredfordulóján amúgy is sok szó esett. Eziónak nem volt ideje ilyesmivel foglalkozni, csak dühöngött a késés miatt, és miközben elmerengett a magával hozott térképeken és jegyzeteken, hasztalan próbált információkat szerezni a templomosok mozgásáról a környéken és Görögország déli és keleti térségében.

A tiszteletére rendezett ünnepségek egyikén megismerkedett egy dalmáciai hercegnővel, és el is enyelgett vele, de ez valóban nem volt több enyelgésnél, a szíve ugyanolyan magányos maradt, mint már oly régóta. Úgy vélte, ő már nem is keresi a szerelmet. Saját, igazi otthon és család — az ilyesminek nincs hely az orgyilkosok mentorának életében. Ezio egyszer olvasott valami alig érthető szöveget a Testvériséget jóval előtte vezető Altaïr Ibn-La’Ahad életéről. Ő drágán meglakolt azért, hogy családot alapított. És bár Ezio apja sikeres volt e tekintetben, a végén ő is keserűen ráfizetett.

Ám végre alábbhagytak a szelek, megnyugodott a tenger, és szépen kitavaszodott — a türelmetlen Ezio szerint már épp ideje volt. Ma’Mun megszervezte az útját Krétáig, sőt ugyanaz a hajó egészen Ciprusig is elviszi. Ezúttal hadihajóról volt szó, a Kutajba nevű négyárbocos koggéről, amelynek az egyik alsó fedélzetén mindkét oldalt tíz ágyúval szerelték fel, a hajótörzsben pedig további tartalék lövegek húzódtak meg. A latin vitorlákon kívül európai jellegű keresztvitorlázattal is felszerelték a középső és a hátsó árbocain, az ágyúk alatt pedig evezőpadok húzódtak, oldalanként harminc evezővel.

Az egyik padhoz láncolva találta a berber kapitányt, akivel meggyűlt a baja az Anaanon.

— Ezen a hajón nem lesz szükséges megvédeni magadat, effendi — mondta Ma’Mun Eziónak.

— Lenyűgöző. Van valami európaias a tervezésében.

— Szultánunk, Bajazid nagy becsben tartja mindazt, ami szép és hasznos a kultúrátokban. Sokat tanulhatunk egymástól, ha rá tudjuk szánni magunkat.

Ezio bólintott.

A Kutajba Nicosiába szállítja egy konferenciára az athéni küldöttünket, és húsz napig áll majd Lárnaka kikötőjében. A kapitány csak Hérakleionban áll meg vízért és utánpótlásért. — Ma’Mun egy pillanatra elhallgatott. — Ezt pedig neked szántam...

A kikötőben, Ma’Mun irodájában ültek, és sörbetet ittak. A török ezen a ponton egy hatalmas, vaspánttal lezárt láda felé fordult, amely a szemközti falnál állt, és kivett belőle egy térképet.

— Ez a térkép nagy értéket képvisel, ahogy minden térkép, de ez az ajándék különleges. Ciprus térképe, ahogy azt maga Piri reisz megrajzolta. Ott lesz majd időd... — Felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a tőle telhető legnagyobb udvariassággal tiltakozni kezdő Eziót. — Tudom! Tudom, mennyire türelmetlenül várod, hogy Szíriába érj, de a kogge csak addig visz el, és el kell intéznünk a továbbutazásodat Lárnakából. Ne aggódj. Megmentetted az Anaant. Ennek megfelelő mértékű lesz a hálánk. Senki sem juttat el gyorsabban az úti célodhoz, mint mi.

Ezio kitekerte a térképet, és megvizsgálta. Szép, részletes munka volt. Úgy gondolkodott, hogy ha már valóban kénytelen lesz hosszabb időt tölteni a szigeten, az apja levéltárában megismert nyomokból kiindulva Ciprus nem érdektelen az orgyilkosok számára, tekintettel a templomosokkal folytatott örök viszályukra, és könnyen lehet, hogy éppen ott talál majd hasznára váló jeleket.

Rendesen ki fogja tehát használni a Cipruson töltendő időt, de remélte, hogy nem kell sokáig ott késlekednie, hiszen a sziget minden ellenkező látszat dacára gyakorlatilag a templomosok irányítása alatt állt.

Ám az út hosszabbnak bizonyult, mint amire bárki is számított. Alig bontottak vitorlát Krétán a Hérakleionban tartott rövid megállás után — mindössze három napig maradtak —, amikor ismét feltámadtak a szelek. Ezúttal délről érkezett a vad, a hosszú észak-afrikai úttól még meleg légáramlat. A Kutajba ugyan derekasan állta a rohamokat, de a szél fokozatosan visszaszorította az Égei-tengerre, és kénytelen volt megbújni a Dodekanészosz-szigetek között. Egy hétbe is beletelt, mire a viharok alábbhagytak, de még előtte öt tengerész és számos, az evező mellett vízbe fúlt gályarab életét követelték. Aztán végre beértek Híosz kikötőjébe, hogy rendbe hozassák a hajót. Ezio megszárította és rozsdamentesítette a felszerelését. Bár régóta a birtokában voltak, különleges fegyvereinek a fémje nyomát sem mutatta fakulásnak. Ez is a számos rejtélyes tulajdonsága közé tartozott, amelyeket Leonardo hiába próbált megmagyarázni neki.

Három értékes hónap ment kárba, mire a Kutajba végre beimbolygott a lárnakai kikötőbe. A küldött, aki az úton húsz fontot fogyott a tengeribetegség és a hányás miatt — a konferenciát pedig már amúgy is régen lekéste —, azonnal intézkedett a visszaútról Athénba, méghozzá a legrövidebb, és amennyire csak lehetett, szárazföldi útvonalon.

Ezio egy percet sem vesztegetett, hanem azonnal felkereste Bekirt, a lárnakai ügynököt, akit Ma’Mun ajánlott neki. Bekir szívélyesen, sőt tiszteletteljesen fogadta. Ezio Auditore da Firenze. A hajók híres megmentője! Már egész Lárnaka csak róla beszélt. Auditore effendi nevét mindenki megismerte. Ó, tehát Tartúszba szeretne eljutni. A Maszjafhoz legközelebb eső kikötőbe. Szíriába. Persze, persze. Azonnal intézkedik a megszervezéséről — már ma! Kéri az effendi türelmét, amíg útjukra indítja a szükséges dolgokat... Addig is a lehető legkényelmesebb elhelyezésben részesül...

Az Eziónak biztosított szállás valóban pompás volt — nagy, világos lakást kapott a város felett emelkedő alacsony domb tetejére épített palotában, ahonnan a városra és az azon túl elterülő kristálytiszta tengerre nyílt kilátása. De miután sokallta az eltelt időt, kezdett elfogyni a türelme.

— A velenceiekkel van a gond — magyarázta az ügynök. — Megtűrik itt az oszmánok jelenlétét, de ez csak a civilekre vonatkozik. Sajnos a katonai hatóságok bizalmatlanok velünk szemben. Úgy érzem — és itt halkabbra fogta a szavát —, hogy szultánunk, Bajazid tekintélye és hatalmas ereje nélkül egyáltalán nem is tolerálnának itt minket. — Hirtelen felderült az arca. — De talán maga tudna segíteni a saját ügyén, effendi!

— Hogy gondolja?

— Hát talán mert szintén velencei...

Ezio beleharapott az ajkába.

De nem abból a fából faragták, aki tétlenséggel üti agyon az idejét. A hosszú várakozás alatt tanulmányozta Piri reisz térképét, és valami félig derengő olvasmányemlék arra késztette, hogy lovat béreljen, és a part mentén ellovagoljon Limassolig.

Amikor odaért, azon vette észre magát, hogy Lusignani Guido elhagyott földvárának maradványai között barangol. A várat meg a keresztes hadjáratok idején építették, de jelenleg elhanyagoltan állt, mint egy valaha hasznos szerszám, amelyet a tulajdonosa elfelejtett kidobni. Ahogy végigjárta az üres, huzatos folyosókat, s nézegette az udvaron elburjánzott vadvirágokat és az omladozó bástyákról lelógó nyári orgonákat, az emlékek — legalábbis emlékeknek érezte őket — arra késztették, hogy alaposabban is körülnézzen az erőd gyomrában, és felfedezze az alatta húzódó pincéket is.

Odalent, az alkonyat homályának leple alatt megtalálta egy egykoron minden kétséget kizáróan hatalmas levéltár siralmas és sivár maradványait. A rothadó, üres polcok sötét labirintusa visszhangozta magányos lépteit.

A helyet csak futkározó patkányok lakták, akik gyanakvóan villogtatták felé a szemüket a sötét sarkokból, és menekülés közben ferde, gonosz tekintetet vetettek rá. Tőlük aztán biztosan nem tud meg semmit. A lehető legalaposabban átkutatta a termet, de nem találta semmi nyomát hajdani tartalmának.

Csüggedten tért vissza a napfényre. Az itteni könyvtár nyomán eszébe jutott az a könyvtár, amelyet keresett. Valami maradásra késztette, de nem tudta volna megmondani, hogy micsoda. Konokul még két napot a várban töltött. A helybéliek furcsán néztek az őszülő idegenre, aki fel-alá járkál az ő romjaik között.

Aztán hirtelen eszébe jutott. Három évszázaddal korábban Ciprus a templomosok birtokában volt.